Július 7-én kedden este már teljesen be voltunk sózva. Mindkettőnknek akadtak csomagolási problémái. Hihetetlen, hogy milyen kevés cucc fér be egy kofferbe, ezért szelektálni kellett... el is ment ezzel sok idő. Anyukáméknak írtunk egy levélkét, amiben leírtuk, hogy mit hol találnak, ha ott lesznek nálunk. Nekem még át kellett mennem a szomszéd-Gyurihoz, mert megkértem, hogy írjon alá egy papírt, ami a vértranszfúzió elutasításáról szól. A Gyuri ellátott sok hasznos tanáccsal az úttal kapcsolatban, például azt is elmondta, hogy a nehéz cuccokat alulra kell pakolni, hogy a motor súlypontja megfelelően alakuljon. Így ezt figyelembe véve be is csomagoltunk. Este fél tíz körül kerültünk csak ágyba, de sokáig nem tudtunk elaludni az izgalom miatt.

Július 8, szerda. Reggel már 6-7 óra felé kukorékoltunk. Hamar fel is keltünk kajáltunk, felöltöztünk. A Chris éppen készült berakni a csomagjainkat a motorba, mikor látta, hogy a kofferfedél nem nyílik... mindketten eléggé idegesek lettünk, hogy hogyan bírt beragadni a fedél, mikor kedden este még jó volt, mikor kipróbáltuk. Én levettem a motorosruhákat, a Chris meg szervízbe akarta vinni a motort. Már „javába” pihengettem otthon, mikor a Chris közölte velem, hogy végül sikerült kinyitni a kofferfedelet. Persze örültünk, hogy sikerült kinyitni, de eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha ez az utunk kellős közepén lesz így, és nem tudjuk berakni vagy kiszedni a csomagjainkat. De remélem a félelmem alaptalan, mert ha nem az, akkor azt hiszem megtanulunk csövesek lenni...

Gyorsan visszaöltöztem hát motoros cuccba. A gyerekek (így hívjuk a kutyákat) már érezték, hogy itt valami nagyon nagy gáz van. Egy halom kaját kaptak, mi pakolunk ezerrel, tudták, hogy elmegyünk. A Suzy méltatlankodva morgott, a Bogi meg úgy odabújt az ölembe, mint egy kiscica, és simogatni kellett. Olyan bánatos pofát vágtak mindkette, hogy azt képtelenség szavakkal leírni. De hiába a bú és a fájdalom, nekünk indulni kellett. 

Az utazás szintén nem volt zavartalan. A több mind ötszáz kilométer alatt kb 10-szer (ha nem többször) kellett megállnunk. Először azért, mert fáztam, és fel kellett vennem magamra még egy ruhadarabot, aztán meg azért, mert elkezdett esni az eső és rá kellett húzni a tanktáskára az esővédőt. Utána kétszer meg kellett állni, mert az esővédőt felfújta a szél út közben, és ettől nem látta a Chris a műszerfalat. Harmadikra aztán persze már sikerült jól feltenni. Utána még egyszer meg kellett állni, mert az osztrák alpok „csodálatos időjárása” (16-17 fok+eső) miatt már kockára fagytunk. A Chrisnek könnyű dolga volt az aláöltözet nadrág felvételénél, mert ő megállhatott a pihenőhelyen egy szál alsógatyában, de én egy szál tangában inkább nem mutogattam magam a kamionosok és a kíváncsiskodó turisták előtt, így maradt a 12. századi állapotban lévő női wc... Senkinek nem kívánom, hogy egy ilyen mindenféle szagoktól ellepett, undorítóan koszos helyen kelljen a motorosnadrágjába beépíteni a termobélést, ráadásul úgy, hogy a hideg (és ki tudja milyen folyadékokkal ellepett) kövön kelljen egy szál zokniban álldogálnia. Szerencsére sikerült megoldanom a dolgot úgy, hogy ne legyek koszos, de baromira felment bennem a pumpa. Hisztiztem, mondván, hogy ez nem nőnek való, főleg nem városinak... aztán továbbmentünk.

A nagy hideg miatt még meg kellett állnunk egy pihenőhelyen meleg italt venni, hogy kicsit felmelegedjünk. Itt történt még egy kellemetlen dolog. A bukósisakom több helyen lehorzsolódott, mert a Chris úgy tuszkolta a kofferfedelet, hogy a sisakom a motoron volt, és leesett. Mondanom sem kell, hogy a méregdrága G-Mac sisakomnak még a plexije is tiszta karc lett, ami eléggé megnehezíti a látást számomra. Mérges is letttem a kedves Jetimre és jól lecsesztem, hogy miért nem várt, amíg visszaérek a kukától és úgy meg tudtam volna tartani a sisakokat. Férfiak....

Az osztrák-olasz határhoz közel, a Wörthersee-nél álltunk meg ezután. Itt már napos volt az idő, nem kellett fagyoskodni. Nagyon lenyűgözött a Wörthersee szépsége, csodálatos hely. Ha lesz lehetőségünk rá, én szívesen visszamennék ide, mert páratlanul gyönyörű természeti táj. Aztán átléptük az olasz határt, ahol milyen meglepő, forrócsoki helyett már jégkrémet ettünk, és levettük a 20 tonna ruhát, mert olyan meleg volt. Hihetetlen, hogy ilyen különbségek vannak Ausztria és Olaszország klímáját illetően. A rövid pihenő után a következő cél a szálláshelyünk volt.

A Parco Capraro kempinget hamar megtaláltuk. Szerencsére jó helyet kaptunk, mindenütt árnyék véd minket az erős naptól. A kemping olyan nagy, hogy kismotorral kísértek minket a helyünkre. Eléggé muris volt. Aztán jött a sátorfelverés.... áááááááááááá... utáltam. 50 perc alatt sikerült felverni a sátrat, és betenni a matractól elkezdve, a fűthető takarón át egészen a legapróbb cuccokig mindent. A vége felé megbotlottam, és teleszórtam homokkal az egészet, úgyhogy megint hisztiztem egy sort, mondván, hogy „Én soha többé nem akarok sátrazni, nem akarok kempingezni!!!!”. A Chris meg mosolygott rajtam egy sort, tudván, hogy ez az első napunk, és még kb vagy 6-szor hétszer végig kell csinálnuk ugyanezt a hercehurcát. És most még szerencsénk volt, mert az eső sem esett. Remélem nem kell megtudnom, hogy akkor hogyan tudnánk felverni a sátrat.

Miután kész voltunk, átöltöztünk és irány a tenger! Sétáltunk egy nagyot, aztán a Parco Capraro Ristorantéban vacsoráztunk. Mindketten spagettit ettünk: én ruccolás-paradicsomos-mozzarellásat, a Chris meg tonhalas-paradicsomosat. Olyan fejedelmi adagot hoztak ki, hogy az még Anyu barátjának, az Iminek is sok lett volna, pedig ő elég nagy étkű. A fizetés eléggé mulatságos volt, mert azt hittük, hogy 35 eurót kell fizetni és kérdezgettük szegény olasz lánykát, hogy mi került ennyibe, mikor a két spagetti összesen volt 15 euró és mást nem kértünk... Aztán kiderült, hogy a 35 az asztalunk száma volt... hát igen, ezek a hülye turisták... :) :) :)

Aztán fél tíz felé hazaballagtunk, és irány a tusolás. Na itt egy kicsit meglepődtünk. A melegvízért külön fizetni kellett. Vennünk kellett 50 centért egy érmét, amit be kellett dobni, és így kb kemény 5 percig folyt – gilisztasugárban - a meleg víz, aztán elállt. Kedves, nem?? Amúgy az szimpatikus volt nekem, hogy külön fülkékben lehet zuhanyozni és wc-zni, és van wcpapír, az viszont már kevésbé tetszett, hogy kosz van, és szappan nincs. Sebaj, a víz nélküli kézfertőtlenítő és a bio-folyékonyszappan mindent megold. Rendben lefürödtünk, aztán irány az ágy.

A füldugókat nem dugtuk be eleinte, megpróbáltunk úgy elaludni. De furcsa volt a sok idegen zaj, beleértve a kemping kisbuszát, amely zenélve szállítja a gyerekeket legalább este tízig... ááááááá... Úgyhogy füldugó berak, és fekszik-alszik. Hajnalban megébredtünk a kakas kukorékolására, meg két hülye macska éneklésére, de aztán sikeresen visszaaludtunk. Nem túl sokáig, mert reggel 7kor már kukorékoltunk. Én megírtam ezt a bejegyzést, miközben a Chris vett reggelit. Mikor visszaért, ettünk és elhatároztuk, hogy készítünk jó pár videófelvételt és képet, amelyeket nemsokára feltöltünk a Képekhez, illetve a Videókhoz. Utána pedig irány a strand, és egész nap a napon süttetjük a hasunkat és semmit sem csinálunk.. Yupííííí... így hát minden jó, ha a vége jó. :) :)